ma a munkahelyemen, látva az aggódó arckifejezésem, félve kérdezték meg a kollégáim, hogy miért vagyok szomorú. Nehezen, de sikerült meggyőznöm őket, hogy nem, nem vagyok szomorú. csupán van néhány dolog, amit meg kell oldanom… Arcomba hajolva kérdezték tőlem kórusban, hogy úristen hát akkor, miben tudnak segíteni?? (talán a csüggedt arckifejezésem és színtelen hangom nem segített megnyugtatni őket.)
Majd miután legyintve válaszoltam, hogy áá, csak a jövőm foglalkoztat, szakmai előmenetel mint olyan, az asztalt csapkodva és könnyeket hullajtva nevettek rajtam egy kellemeset - “hány éves is vagy? huszonkettő? hahaha!! GIOVANISSIMA! mi a fenét aggódsz már most??”
na igen, de az olaszok tíz évet letagadhatnak a korukból, jóformán. MEG KELL SZEREZNEM A TITKUKAT!!
Ami talán, hogy nem aggódnak annyit…?
